1.rész – Első benyomások

Helló, runaways!
Megérkezett a várt első rész!
NE felejtsetek el nyomot hagyni!

  

Hope & Destiny

~Becka Douson~

Már jó ideje várok a 'társamra'. Azt adta üzenetbe az igazgatóm, hogy egy átlagos külsejű és magasságú, fiatal kamaszlányt keressek. Na, most itt ez a kis bökkenő, hogy egy rendezvény szervezését sok átlagos külsejű és magasságú kamaszlány látogatja. A fejemet őrült módjára kapkodtam egyik-másik után, hátha valamelyikük az a bizonyos, de nem jött. Már azon voltam, hogy hagyom az egészet és visszamondom, amikor megpillantottam a lányt. Határozottan felém közeledett, szemébe lógó hajjal, mely tökéletes egyenességben omlott vékony vállára.

Először nem hittem a szememnek. A lány tökéletes ellentétem volt. Fekete converseje, fekete, combnál, térdnél szaggatott nadrágja és Rolling Stone-os felsője csak még rockosabbá tette külsejét. Derekára kötött kockás inge pedig csak még jobban felhívta rá a bámészkodó fiúk figyelmét.

Mikor mellém ér, vagyis inkább elém, alaposan végigmért, épp ahogy én is tettem. Fekete Vans cipőm, világos farmerem és Batman-es ujjatlan felsőm csak átlagos kinézettel ajándékozott meg. Hajam szoros copfba fogva lengedezett a lágy szellőtől.

Arcomra erőltettem egy mosolyt és kezemet nyújtva üdvözöltem (gondolom) segítőkész társamat.

- Szia! A nevem Becka Douson! Én lennék a segítő társad ebben a nyári koncert leszervezésében. Az igazgatóm, Mr.Bunseet nem sokat mesélt…

- Alyson vagyok. - mondta kurtán és kihúzta füléből a fülhallgatóját. Még az is passzolt hozzá! A kis eszközön, fekete alapon fehéren díszelgett egy koponya, melyet vöröslő láng nyelvek fontak össze. Ehhez képest az enyém egy egyszerű, baba rózsaszín készülék volt.

- És egyáltalán nem érdekel az öreged. Nekem egyedül az a bizonyos jegy számít, amit ezért a melóért kapok. Úgyhogy, azt javaslom, keressük meg az ígért segédünket és kezdjük el, hogy minél hamarabb vége is legyen.

Meglepett a keserűség és a célratörés keveréke a hangjában. Egyszerre volt elrettentő és vért lázító. Csak aprót bólintottam, de ugyanúgy dermedten álltunk mind a ketten a márciusi levegőn.

Végül Alyson megunta az egy helyben álldogálást, és szemet forgatva elindult random az egyik irányba, a tömeg felé. Kicsit lemaradva baktattam mögötte, közben jobbra-balra kapkodtam a fejem, hátha meglátok egy rendezőt.

- Mit is mondtál, hogy hívnak? - kérdezett hátra a válla fölött Alyson. Lihegve rohantam most már utána, aztán megálltunk egy sátornál, melyen a "szervezők" felirat díszelgett.

- Becka…Douson. - mondtam két lélegzetvétel között. Mire Alyson elvigyorodott.

- Nem meg a sport Beck?

- Nem ez a nevem! - vetettem rá bosszús pillantásomat, mire megrántotta a vállát - A Becka nem tetszik. Akkor inkább Beckynek szólítalak .- rendezte le a vitát, inkább magával mint velem. Bementünk a sátorba.

- Szép napot hölgyek! Miben segíthetek? - köszönt egy igen magas, barna srác.

- Öhm, egy koncertet kell megszerveznünk a fesztiválra. A suli dirik ígértek valami segítőt nekünk, de sehol sem találunk ilyen feliratot egy homlokon sem.

Én nem értettem mi a lényege a mondatnak, de a srác elnevette magát, majd intett, hogy kövessük. Ahogy elnézem, ez a srác máris jobban kedveli Alysont, mint engem. Mondjuk még nem is beszéltem vele. Még bármi lehet.

Mint legutóbb, kiderült, hogy a srácot Dylan-nek hívják, és mit ad az Isten, ő lett az a bizonyos segítőnk.

- Kezdjük az alapoknál! - okított minket Dylan - Milyen gyakran jártok bulikba, házibulikba, fesztiválokra és a többi?

- Én gyakran járok el otthonról. - rántotta meg ismét a vállát Alyson.

- Értem és ezt gondoltam. - mosolygott a lányra - És te?

- Én..nem nagyon. Fontosabbnak tartom a tanulást. - mondtam, mire a mellettem álló lányból kitört a nevetés. Szúrós tekintettel figyeltem, ahogy már szinte a földön hempereg.

- Khm, értem. A tanulás - fojtotta el nevetését Dylan. Hálás voltam, hogy nem nevetett ki ismerkedésünk első öt percében. Nem úgy, mint a szemét törölgető Alyson.

- Ez jó volt. Huh! - fújta ki magát és ismét felém fordult - De most igazából mi a válasz?

Csak néztem rá, nem értettem, hogy érti ezt. Az előbb mondtam el.

-  Hát, az, amit mondtam.

Alyson ismét a földön fetrengett, de most már szó szerint is. Oda-vissza hempergett a földön, közben egy-két szót lehetett kivenni abból, amit motyogott.

Dylan órájára pillantva jelezte, hogy ideje abbahagyni a bohóckodást. Én csak tehetetlenül hajoltam Alyson fölé.

- Mennünk kéne. - néztem le rá, hátha abba hagyja és ez bevált! Habár szemét törölgette (ismét!), de felkecmergett a földről és tovább álltunk. 

Destiny 

- 3 nap múlva - 

~Alyson Field~

A benntartott levegőmet hosszan kifújva tettem le az utolsó dobozt a kelléktárnak felállított sátorba. Mikor a tárgy érintette a talajt megkönnyebbülten nyújtóztattam ki fájó hátamat. Valaki közeledtét észleltem testem mögül, így nyakamat szinte kitekerve pillantottam hátra a személyre. Hullámos, barna haja rendezetten omlott vállára, rózsaszín virágos trikót viselt sötétkék, térdig érő szoknyával, illetve passzoló balerina cipővel. Szöges ellentétei voltunk egymásnak. Míg ő játszotta a mindent tudó, jó kislány szerepét, én inkább találtam magamnak munkát messze, parancsoló énjétől, viszont az valahogy mindig megtalált. Felhúzott szemöldökkel méregetett, jobb lábával türelmetlenségében dobogott. Ezzel mintsem törődve belenéztem a műanyag asztalon heverő, kis tükörbe, hogy kissé rendbe tehessem megjelenésem. Hajam enyhén, de kócosan állt, vörös színe azonban tökéletesen kiemelte szemeimet. Fekete, szaggatott, lábaimra simuló farmer nadrágot viseltem, bő, a hátán kivágott Rolling Stone mintájú pólóval, valamint egyszínű bakanccsal. Ránéztem a rám idegesen várakozó lányra és intettem, hogy kezdje mondandóját.

-                 Tudod, ahelyett, hogy itt lazsálnál és magadat nézegetnéd a tükörben, igazán segíthetnél megkeresni a fellépőket. Van néhány dolog, amit tisztáznunk kell velük. – nyomott a kezembe egy lapot, amin egy lista állt. Mintsem törődve, hogy éppen hozzám beszél, átfuttattam szemeimet a betűkön.

-                  Komolyan ezeket kell mondanunk? – vágtam egy grimaszt, mikor belegondoltam milyen nevetséges is ez az egész.

-                  Mire gondolsz? – kérdezett értetlenül. Jaj, a kislány nem ért valamit. Egyem a kis szívét.

-                Jó napot kívánunk! Üdvözöljük önöket itt! Reméljük, jól fogják magukat érezni, most azonban van néhány dolog, amit szeretnénk közölni önökkel! – vigyorogtam, mintha telenyomták volna botox-val az arcom. Díjnyertes, színészi lelkesedésem, azonban véget ért és komoly ábrázattal pillantottam Beckara. Szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni, rájöttem, elég jól megtanulta elrejteni érzelmeit.

-              Inkább menjünk. – felelte zavarodottan, majd kisétált a helyiségből, és egyenesen az öltözőnek nevezett sátor felé indult. Kidobtam a papírt, amit néhány perce kaptam és utána eredtem. Megállt a fehér cipzáras „ajtó” előtt, aztán mikor melléértem rám emelte tekintetét. Hangos nevetések hallatszottak ki a nagy sátorból. A mellettem álló lány még mindig engem vizslatott, majd amikor ránéztem, rájöttem miért. Nem mert benyitni. A helyzet hatására felröhögtem, mire a bentről jövő zajok hirtelen megszűntek. A cipzárt hirtelen lehúzták, ezzel felfedve magukat. Abba hagytam a nevetést és csöndben megvizsgáltam kinézetüket. Négyen voltak, fiatalok, körülbelül húsz év körül járhattak, stílusuk igencsak elnyerte tetszésemet. Be kell valljam, mikor elmondták, hogy a fellépő egy fiú banda lesz, azt hittem néhány tizenéves kisfiú fog visítozni a színpadon, azonban első látásra ez teljesen másnak bizonyult. Elvigyorodtam és intettem nekik, miközben Becka tátott szájjal figyelte őket. Ő is másra számított, azonban neki biztos nem tetszett ez a felállás, nekem viszont nagyon is. Miután a négy srác visszaköszönt beléptem az öltözőbe és szó nélkül leültem az egyik padra. Becka is követett, azonban ő jegyzeteit kezében tartva inkább megállt mellettem.

-            Szóval ti vagytok a sztárocskáink – vigyorodtam el. Igazából fogalmam sem volt miért. Napok óta csak dolgoztam ezen a helyen, szükségem volt egy kis szórakozásra. Az egyikük, aki kinyitotta az ajtót, kijelentésemre felhúzott szemöldökkel kezdett méregetni. Végignéztem rajtuk, olyanok voltak, mint négy normális fiatal srác. Hármuk ült, a negyedik pedig pár lépésnyire állt tőlem. Barna haja kissé szétállt, azonban úgy tűnt szándékosan. Fekete csőnadrágot viselt egy egyszerű, szintén fekete pólóval, illetve fehér hózentrágerrel.

-             Jobban szeretjük a jó fej kifejezést. – nézett rám, immár szórakozottan, de a neve még rejtély volt számomra.

-              Á, értem. – bólintottam, miközben enyhe borostával borított arcát fürkésztem.

Nem úgy tűnt, mint aki el lenne szállva magától. Inkább magamhoz hasonlítottam volna, ő is szórakozni akart. Végig mértem a helyet, nem volt kicsi, de nagy sem. Három pad, illetve egy barna műanyag asztal volt elhelyezve. Az egyik fa padon volt egy táska, valamint néhány személyes tárgy szanaszét. Tekintetem visszavezettem a személyre, aki immár az asztalnak támaszkodva helyezkedett el. Éreztem a rajtam tartott pillantásokat, azonban nem mutattam semmi jelét, hogy zavarna a dolog. Viszont a mellettem ácsorgó lány idegesen mocorgott papírjaival. Egy halkat krákogott, jelezve, hogy végeznünk kéne dolgunkat. Megforgattam szemeimet és sóhajtottam egyet.

 -             Mondd, én elhagytam a lapom. – néztem fel rá, mire kitágult szemeivel furcsán pislogott rám. Figyeltem, ahogy nagyot nyel, majd értelmetlen, mit sem számító dolgokról kezd hadoválni. Hangja elhalkult, amikor pillantásom találkozott az előttem lapuló alak barna íriszeivel. Minden megszűnt körülöttem; a hangok, az illatok, az érintések. Egyedül őt láttam, és ahogy észrevettem, Ő is hasonlóan érzett.

Hirtelen vége szakadt a pillanatnak, amikor meghallottam valakit a nevemen szólítani. Rávezettem a tekintetem Beckara és mikor felfogtam mondatát, bizonytalanul bólintottam, majd feltápászkodtam előző helyemről. Őszintén szólva nem akartam elmenni. Valami megfogott abban a srácban és erőteljesen rángatott maga felé, azonban ellent kellett állnom. Nem haladhattam a kitaposott úton, az nem én lettem volna, de én semmilyen úton sem akartam haladni akkor, hiszen el voltam az életemmel úgy, ahogy volt. Igen, a szüleim állandóan próbáltak kényszeríteni, hogy más legyek. Először hagytam magam, aztán egyre jobban rázódtam ki a helyzetből, míg már nem ment. Így ellenük fordultam, aminek nem örültek, de elfogadták. A veszekedéseink nem szűntek meg, viszont kilehetett bírni. Kirángatva magam gondolataimból, kényszeredetten követtem a karcsú lányt.

 -          Alyson… - mondta ismét nevem valaki a hátam mögül. – Én Alex vagyok.

Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki a hang tulajdonosa. Egyszer hallottam hangját az, azonban örökre belevésődött hallójárataimba. Pár másodpercre megtorpantam. Halvány mosoly kúszott ajkaimra, de nem néztem hátra. Egyszerűen tovább sétáltam, majd a színpadra felvezető lépcső mellett megálltam és átvettem az apró mikrofonokat. 

Vártam rájuk, vártam, hogy kijöjjön, rárakhassam a mikrofont és hallhassam hangját. Kíváncsi voltam hogyan énekelhet, igazán reméltem, hogy énekelni fog, habár az sem zavart volna, ha hangszeren játszik. Imádom a hangszereket. De elképzelni azt, hogy előtted áll, és neked címezve szavait énekel, egyszerűen csodálatos. – Nem – parancsoltam magamra, hiszen tudtam, semmi sem lehet köztem és a híres fiú között. Nem is akartam, hogy legyen. Vonzódtam hozzá, igaz, de a vonzódás természetes jelenség, ami szinte bármikor tapasztalható, ha egy helyes férfit látsz. Ez is csak egy volt az afféle érzelmek közül. Szerelem első látásra nem létezik, gondolj bele, első látásra csak a külsejét láthatod, azaz ez csak egyszerű vonzódás, az már más téma, ha utána megismered az illetőt és beleszeretsz.

Mire feleszméltem gondolkodásomból a fiúk már előttem állva várták, hogy rájuk helyezzem mikrofonjaikat. Árgus szemekkel figyeltek, mint, akik szellemet látnak. Kezdtem zavarban érezni magam, azonban takartam, nehogy akárki is észrevegye. Elkezdtem átfűzni a pólójuk alatt az apró alkatrészeket. Ő volt az utolsó. Elém lépett, mire halvány mosoly csúszott ajkaira, idegessé tett. Ügyetlennek éreztem magam, féltem, hogy elszúrok valamit, de mintha semmi sem történt volna, tettem a dolgom. Megfogtam az apró szerkentyűt és áthúztam a pólója alatt, majd rácsatoltam annak nyakára. Kezeim remegtek, bizseregtek, ahogy bőröm érintette mellkasát. Próbáltam gyorsabb lenni, el akartam tűnni, hogy ne lássa arcomat. Kezébe nyomtam a kis dobozt, mondva tegye övére és zaklatottan elsétáltam. Nagyot sóhajtva álltam meg pár méterre és néztem, ahogy felsétálnak a színpadra. A már összegyűlt tömeg felsikoltott, ezzel el is kezdődött a koncert.

Közelebb baktattam, hogy jobban lássam mozgó alakjaikat, pontosabban Övét. De hátulról nem láthattam arcát, viszont részletesen megvizsgálhattam sovány alakját. Szettje tökéletesen állt rajta, lábai vékonyak voltak, háta kissé edzett volt, de nem túlzottan, karja is hasonlóképp nézett ki. Csodálva figyeltem őt, mikor észrevettem, hogy fél testével hátrafordulva kacsintott rám. 

Hope 

Prológus

Helló minden drága, kedves emberke, aki ott ül a gép, laptop vagy éppen telefon előtt és ezt olvassa!

Szóval, sokáig ütlegeltem pocsékba menő billentyűzetem, mire sikerült összehozni ezt az egész mindenséget. Na, akkor ugorjunk is bele a leves közepébe, de ne felejtsétek el az úszógumit, ha esetleg nem tudtok úszni. A lényeg, hogy a blogot összesen két aranyos lélek vezeti/írja, aki jómagam, illetve a mellettem vihogó szőkés barna nőszemély létében nyilvánul meg. 

Mindenesetre örömmel nyújtjuk át az olvasásra váró prológust, valamint reméljük, hogy elnyeri tetszéseteket. 

Annál nagyobb lelkesedéssel várjuk a véleményeket! 

Ui.: Becka szemszögét Destiny írja, Alysonét pedig én, Hope.

By: 

Hope & Destiny 

~ Alyson Field ~

-       Alyson Field az igazgatóiba! -  Hallottam meg az ismerős női hangot az iskola hangosbemondójából. Az első gondolatom az volt, hogy: Mi a francot csináltam már megint? Körülbelül kéthetente megfordulok a bizonyos diri termében, mivel ez az utolsó évem nem fordulhat elő, hogy ne tegyem emlékezetessé. Nem mintha az előzőekben mellőztem volna a csínytevéseket, de azt most ne vegyük figyelembe. Azonban most tényleg nem tettem semmit. Gyanakvóan, érdekes pillantásokat vetve indultam el.

Amikor idekerültem a másik iskolámból én voltam az utolsó, akiből kinézték ezeket, azonban néhány hét múlva rájöttek, hogy a cuki, ártatlan kislányos szerepbe csak a szüleim erőltettek. Ők mindig is azt akarták, hogy jó legyek, problémák, züllések nélkül, viszont ebből pont az ellenkezője sült ki. Szeretek kockáztatni, nem félek a sötéttől, a pókoktól, a fájdalomtól, a haláltól, mint a normál emberek. Volt már dolgom a fekete piacos árukkal, dílerekkel, illetve sokkal veszélyesebb és rosszabb emberekkel. Kerültem már rendőrségre, nem is egy alkalommal, de a szüleim pénze, valamint hamis ártatlanságom miatt nem kellett börtönbe látogatnom.

Alig vártam, hogy a gimnáziumot befejezve elköltözhessek abból a szutyok kis városból a nagyvilágba. Bizony, New Yorkba igyekeztem és talán sablonos, talán mindenki oda szeretne menni, nem érdekelt, követtem az álmaim, amik egyenesen a nagyvárosba röpítettek.

A zenei ízlésem mindig is az egeket röpítette. Metallica, Slipknot, Korn, Green Day, Rolling Stones és Nirvana. Sokan furának tartottak, hogy visszafogott kinézetem ellenére gördeszkáztam, gyakran látogattam az igazgatói irodát különböző okok miatt, illetve metál, valamint rock zenét hallgattam. Igen ám, de ez csak addig tartott, míg iskolában és otthon tartózkodtam, azon kívül gyakran másztam ki az ablakon és jártam koncertekre, bulikra a barátaimmal, a saját magam által választott ruhákban. Őseim titkos tetoválásomról sem tudtak, mi két vállamon díszelgő angyalszárny volt. Valószínűleg az emberek szerint nem illik hozzám e darab, de ez az örök pecsét, mégis jelképez valamit, akkor is, ha ezt más nem érti, csak én.

A fiút, ki majd érteni fogja, tárt karokkal várom. Kicsit talán késik, az okosok viszont azt mondják, minél több ideig nem jön, annál jobb pasi lesz. Remélem a türelem tényleg szexi férfit terem. Elképzeltem, hogy olyan lesz, mint én, szereti a veszélyt és a kockáztatást. Nem fél majd semmitől és testét tetoválások fogják díszíteni, hasa kockás lesz, és majd együtt őrjöngünk egy kemény metal koncerten, idegességünkben pedig fellökjük a másikat. Csókjaink szenvedélyesek és vadítóak lesznek, őszintén, egyre nehezebb várni az újdonsült igazira.

Sóhajtva léptem be az ismerős ajtón, az ismerős fejeshez és leültem a kemény, ismerős székbe. Vártam, hogy végre megszólaljon, de percekig csak bámult rám, majd végre szólásra nyitotta idős, repedezett ajkait. Tényleg, undorítóak voltak. Miért nem használ szőlőzsírt az öreg?

-            Na, Field. Felajánlhatok magának valamit, ami csodás lehetőségekkel kínálhatja meg önt. – Mondta rekedtes hanggal engem fürkészve.

-            Mi lenne az? – Néztem rá felhúzott szemöldökkel, nem hittem el, hogy nekem ez jó lehet.

-            Nos, egy koncert levezetésében kéne segítséget nyújtania. – Hangján teljes nyugalmat fedeztem fel, ám nem értettem, miért is akarna nekem pont ő jót.

-            Mi hasznom lenne belőle? Egyáltalán miért nekem mondja ezt? Miért nem hajtja rá az egyik kis kedvencére? – Bombáztam le kérdéseimmel az urat.

-            A koncert a városban kerülne megrendezésre, gondolom, szívesen látogatna el New York utcáira. Valamint, ha normálisan képes lenne dolgozni, talán állandó munkahelyet is kaphatna a hölgytől. Utoljára, pedig nincs választási lehetősége, mivel jegyei nem túl fényesek képtelen vagyok kezdeni önnel valamit, ha ezt megteszi, nem bukik. – Fejezte be mondandóját a tanár úr.

Elgondolkodtatott, hiszen talán mégis jó lehetőség lenne ezt elfogadni.

     -                Mikor?
       -                Nyáron. – Kontrázott rögtön.

Elképedtem. Nyáron dolgozni? Na, nem, szó sem lehet róla!                                         

Megráztam a fejem, mire a férfi rögtön érvelni kezdett.
       -       Ugyan már, ha most elvállalja, biztosítva vannak a jegyei! – Nézett rám őszintén.

Magam sem hittem el, de végül rábólintottam a munkára.

~ Becka Douson ~

A hangszóró recsegve, de érthetően az igazgatóiba hivatott. Gondoltam megint csak egy verseny vagy az ösztöndíjam ügyében. Teljes nyugodtsággal közeledtem a szoba felé, hiszen tudtam csak jó dologról lehet szó. Az igazgató úr mindig segédkezett, hogy a legjobbat adhassa nekem. Nem vagyok gyakran az irodában, egyedül, ha versenyt nyerek a sulinak vagy, mikor legutóbb az ösztöndíjamról beszéltünk.  Így el is indultam az imént említett hely felé. Sokan felnevettek mikor elsétáltam mellettük, újra megkaptam a ’stréber’ jelzőt is. Nem különösebben érdekeltek az afféle emberek, mivel tisztában voltam vele, hogy a szájukból elhangzott szavak csupán a bennük tomboló irigység szülöttjei. Ezért abban a pillanatban, amikor meghallottam e jelzőket kihúztam magam és lenézően mosolyogva lépkedtem tovább. Megálltam a bizonyos ajtó előtt és jobb kézfejemet kecsesen felemelve kopogtam be az idős úrhoz, aki rekedt hangján behívott.

-                 Szép napot Mr. Bunseet! - Köszöntöttem és a küszöbön állva figyeltem, ahogy szemüvege mögül vizsgálja az előtte heverő dokumentumokat. A bükkfa asztalán rendezetlenül feküdtek személyes tárgyai, melyek között ott volt egy fénykép aranyos feleségéről, gyermekeiről, illetve újszülött unokájáról. Tovább tanulmányoztam a helyiséget és észrevettem, hogy a bézs színű falon szeretett polgármesterünk profilja díszelgett.

-                 Foglaljon helyet Ms. Douson! – Zavarta meg kémlelésem az igazgató úr. Ránéztem, majd követtem utasítását. Figyelemmel kísérte leülésem folyamatát, eközben pedig a kezében elhelyezkedő tollat piszkálgatta.

-                 Ismét verseny lesz? - Találgattam ittlétem okát, de Mr. Bunseet csak megrázta a fejét, majd felállt és sétálgatni kezdett. A karosszékben ülvén államat felszegve néztem ki a tiszta, kétszárnyas ablakon.  A madarak gyönyörűen dalolva röpködtek a fák zöld lombjai között.

-                 Nem lesz semmilyen verseny az érettségik ideje alatt, inkább egy igen fontos feladattal szeretném megbízni önt. – Ejtette ki ajkain a szavakat. Nem volt sok időm bármilyen feladatot is elvállalni, de azért kedvesen meghallgattam ajánlatát.  

-                 Figyelemmel hallgatom uram. – Válaszoltam illedelmesen és lábaimat keresztbe téve vártam a folytatást.

-                 Egy másik gimnázium testvér-programra hívott minket, melyben egy szabadtéri koncertet kell megrendezni két diáknak. – Vázolta fel a tervet, nagy levegő vételek közepette, mivel a sétálgatás megterhelte öreg szervezetét. Ennek következtében visszaült kényelmes bőrszékébe, amely nagyot reccsenve jelezte, hogy túl nagy terhet helyeztek rá.

-                 Értem uram, de nem hinném, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb. – Próbáltam kifogást keresni, hogy ne kelljen részt vennem egy újabb szörnyű koncerten, hiszen szinte biztos voltam benne, hogy a mai fiatalság nem egy jazz előadásra lenne kíváncsi.

-                 A munka elvállalásával egy kiváló beutalást nyerhetne álmai egyetemére. – Érvelt, azonban látszott, hogy egy leheletnyit idegessé vált, mert nem volt biztos benne, hogy elvállalom. Elgondolkodtam a körülményeken, beleszámítottam minden kis szösszenetet, ami megtörténhet ott. Éppen fel akartam tenni újonnan szült kérdésem, amikor Mr. Bunseet közbeszólt pont a válasszal. – A másik iskolából egy nem éppen kiváló tanuló fog részt venni a rendezvény szervezésében, viszont lesz egy tanult segítségnyújtó dolgozó, akitől bármit kérdezhetnek. Valamint Ő fogja irányítani önöket. – Fejezte be sóhajtva hosszú mondanivalóját és belekortyolt Starbucksos kávéjába, amin meglepő módon a Bunseet felirat szerepelt.

-                 Értem uram, de két diák és egyetlen egy dolgozó szervezzen meg egy nagyszabású koncertet? – Szegeztem rá komplikált kérdésem.

Fáradtan rám emelte tekintetét és újra sóhajtott egyet. Látszólag már elege volt okosságomból.

-                 Nem, Douson. – Mondta lassan, kimérten. – Természeten lesznek ott profi rendezők is, ha probléma akadna. – Tagolta szavait elővigyázatosan és hátradől székében, ami ismét egy nagy recsegést hallatott.

Bólintottam magyarázatára és elgondolkodtam a munkán, hiszen mégis csak nyerhetek vele valamit, azonban semmi kedvem sem volt egy lusta, kevés tudással rendelkező, züllő egyénnel együtt tölteni sokat érő perceim. Viszont mélyebben átgondolva az ajánlatot rájöttem megéri elfogadni, mivel csak néhány napot kell rászánnom az egészre és mégis sokat segíthet az egyetemre való bejutásomon.