Megérkezett a várt első rész!
NE felejtsetek el nyomot hagyni!
Hope & Destiny
~Becka Douson~
Már jó ideje várok a 'társamra'. Azt adta üzenetbe az igazgatóm, hogy egy
átlagos külsejű és magasságú, fiatal kamaszlányt keressek. Na, most itt ez a
kis bökkenő, hogy egy rendezvény szervezését sok átlagos külsejű és magasságú
kamaszlány látogatja. A fejemet őrült módjára kapkodtam egyik-másik után, hátha
valamelyikük az a bizonyos, de nem jött. Már azon voltam, hogy hagyom az
egészet és visszamondom, amikor megpillantottam a lányt. Határozottan felém
közeledett, szemébe lógó hajjal, mely tökéletes egyenességben omlott vékony
vállára.
Először nem hittem a
szememnek. A lány tökéletes ellentétem volt. Fekete converseje, fekete,
combnál, térdnél szaggatott nadrágja és Rolling Stone-os felsője csak még
rockosabbá tette külsejét. Derekára kötött kockás inge pedig csak még jobban
felhívta rá a bámészkodó fiúk figyelmét.
Mikor mellém ér, vagyis
inkább elém, alaposan végigmért, épp ahogy én is tettem. Fekete Vans cipőm, világos
farmerem és Batman-es ujjatlan felsőm csak átlagos kinézettel ajándékozott meg.
Hajam szoros copfba fogva lengedezett a lágy szellőtől.
Arcomra erőltettem egy
mosolyt és kezemet nyújtva üdvözöltem (gondolom) segítőkész társamat.
- Szia! A nevem Becka
Douson! Én lennék a segítő társad ebben a nyári koncert leszervezésében. Az
igazgatóm, Mr.Bunseet nem sokat mesélt…
- Alyson vagyok. - mondta
kurtán és kihúzta füléből a fülhallgatóját. Még az is passzolt hozzá! A kis eszközön,
fekete alapon fehéren díszelgett egy koponya, melyet vöröslő láng nyelvek fontak
össze. Ehhez képest az enyém egy egyszerű, baba rózsaszín készülék volt.
- És egyáltalán nem
érdekel az öreged. Nekem egyedül az a bizonyos jegy számít, amit ezért a
melóért kapok. Úgyhogy, azt javaslom, keressük meg az ígért segédünket és
kezdjük el, hogy minél hamarabb vége is legyen.
Meglepett a keserűség és a
célratörés keveréke a hangjában. Egyszerre volt elrettentő és vért lázító. Csak
aprót bólintottam, de ugyanúgy dermedten álltunk mind a ketten a márciusi
levegőn.
Végül Alyson megunta az
egy helyben álldogálást, és szemet forgatva elindult random az egyik irányba, a
tömeg felé. Kicsit lemaradva baktattam mögötte, közben jobbra-balra kapkodtam a
fejem, hátha meglátok egy rendezőt.
- Mit is mondtál, hogy
hívnak? - kérdezett hátra a válla fölött Alyson. Lihegve rohantam most már
utána, aztán megálltunk egy sátornál, melyen a "szervezők" felirat
díszelgett.
- Becka…Douson. - mondtam
két lélegzetvétel között. Mire Alyson elvigyorodott.
- Nem meg a sport Beck?
- Nem ez a nevem! - vetettem
rá bosszús pillantásomat, mire megrántotta a vállát - A Becka nem tetszik. Akkor
inkább Beckynek szólítalak .- rendezte le a vitát, inkább magával mint velem. Bementünk
a sátorba.
- Szép napot hölgyek! Miben
segíthetek? - köszönt egy igen magas, barna srác.
- Öhm, egy koncertet kell
megszerveznünk a fesztiválra. A suli dirik ígértek valami segítőt nekünk, de
sehol sem találunk ilyen feliratot egy homlokon sem.
Én nem értettem mi a lényege
a mondatnak, de a srác elnevette magát, majd intett, hogy kövessük. Ahogy
elnézem, ez a srác máris jobban kedveli Alysont, mint engem. Mondjuk még nem is
beszéltem vele. Még bármi lehet.
Mint legutóbb, kiderült, hogy
a srácot Dylan-nek hívják, és mit ad az Isten, ő lett az a bizonyos segítőnk.
- Kezdjük az alapoknál! - okított
minket Dylan - Milyen gyakran jártok bulikba, házibulikba, fesztiválokra és a
többi?
- Én gyakran járok el
otthonról. - rántotta meg ismét a vállát Alyson.
- Értem és ezt gondoltam. -
mosolygott a lányra - És te?
- Én..nem nagyon. Fontosabbnak
tartom a tanulást. - mondtam, mire a mellettem álló lányból kitört a nevetés. Szúrós
tekintettel figyeltem, ahogy már szinte a földön hempereg.
- Khm, értem. A tanulás - fojtotta
el nevetését Dylan. Hálás voltam, hogy nem nevetett ki ismerkedésünk első öt
percében. Nem úgy, mint a szemét törölgető Alyson.
- Ez jó volt. Huh! - fújta
ki magát és ismét felém fordult - De most igazából mi a válasz?
Csak néztem rá, nem
értettem, hogy érti ezt. Az előbb mondtam el.
- Hát, az, amit mondtam.
Alyson ismét a földön
fetrengett, de most már szó szerint is. Oda-vissza hempergett a földön, közben
egy-két szót lehetett kivenni abból, amit motyogott.
Dylan órájára pillantva
jelezte, hogy ideje abbahagyni a bohóckodást. Én csak tehetetlenül hajoltam
Alyson fölé.
- Mennünk kéne. - néztem
le rá, hátha abba hagyja és ez bevált! Habár szemét törölgette (ismét!), de
felkecmergett a földről és tovább álltunk.
Destiny
- 3
nap múlva -
~Alyson
Field~
A benntartott levegőmet hosszan kifújva
tettem le az utolsó dobozt a kelléktárnak felállított sátorba. Mikor a tárgy
érintette a talajt megkönnyebbülten nyújtóztattam ki fájó hátamat. Valaki
közeledtét észleltem testem mögül, így nyakamat szinte kitekerve pillantottam
hátra a személyre. Hullámos, barna haja rendezetten omlott vállára, rózsaszín
virágos trikót viselt sötétkék, térdig érő szoknyával, illetve passzoló
balerina cipővel. Szöges ellentétei voltunk egymásnak. Míg ő játszotta a mindent
tudó, jó kislány szerepét, én inkább találtam magamnak munkát messze,
parancsoló énjétől, viszont az valahogy mindig megtalált. Felhúzott
szemöldökkel méregetett, jobb lábával türelmetlenségében dobogott. Ezzel
mintsem törődve belenéztem a műanyag asztalon heverő, kis tükörbe, hogy kissé
rendbe tehessem megjelenésem. Hajam enyhén, de kócosan állt, vörös színe
azonban tökéletesen kiemelte szemeimet. Fekete, szaggatott, lábaimra simuló
farmer nadrágot viseltem, bő, a hátán kivágott Rolling Stone mintájú pólóval,
valamint egyszínű bakanccsal. Ránéztem a rám idegesen várakozó lányra és
intettem, hogy kezdje mondandóját.
- Tudod, ahelyett, hogy itt lazsálnál és
magadat nézegetnéd a tükörben, igazán segíthetnél megkeresni a fellépőket. Van
néhány dolog, amit tisztáznunk kell velük. – nyomott a kezembe egy lapot, amin
egy lista állt. Mintsem törődve, hogy éppen hozzám beszél, átfuttattam szemeimet
a betűkön.
- Komolyan ezeket kell mondanunk? – vágtam egy
grimaszt, mikor belegondoltam milyen nevetséges is ez az egész.
- Mire gondolsz? – kérdezett értetlenül. Jaj, a
kislány nem ért valamit. Egyem a kis szívét.
- Jó napot kívánunk! Üdvözöljük önöket itt! Reméljük,
jól fogják magukat érezni, most azonban van néhány dolog, amit szeretnénk
közölni önökkel! – vigyorogtam, mintha telenyomták volna botox-val az arcom.
Díjnyertes, színészi lelkesedésem, azonban véget ért és komoly ábrázattal
pillantottam Beckara. Szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni, rájöttem, elég jól
megtanulta elrejteni érzelmeit.
- Inkább menjünk. – felelte zavarodottan, majd
kisétált a helyiségből, és egyenesen az öltözőnek nevezett sátor felé indult.
Kidobtam a papírt, amit néhány perce kaptam és utána eredtem. Megállt a fehér
cipzáras „ajtó” előtt, aztán mikor melléértem rám emelte tekintetét. Hangos
nevetések hallatszottak ki a nagy sátorból. A mellettem álló lány még mindig
engem vizslatott, majd amikor ránéztem, rájöttem miért. Nem mert benyitni. A
helyzet hatására felröhögtem, mire a bentről jövő zajok hirtelen megszűntek. A
cipzárt hirtelen lehúzták, ezzel felfedve magukat. Abba hagytam a nevetést és
csöndben megvizsgáltam kinézetüket. Négyen voltak, fiatalok, körülbelül húsz év
körül járhattak, stílusuk igencsak elnyerte tetszésemet. Be kell valljam, mikor
elmondták, hogy a fellépő egy fiú banda lesz, azt hittem néhány tizenéves kisfiú
fog visítozni a színpadon, azonban első látásra ez teljesen másnak bizonyult. Elvigyorodtam
és intettem nekik, miközben Becka tátott szájjal figyelte őket. Ő is másra
számított, azonban neki biztos nem tetszett ez a felállás, nekem viszont nagyon
is. Miután a négy srác visszaköszönt beléptem az öltözőbe és szó nélkül leültem
az egyik padra. Becka is követett, azonban ő jegyzeteit kezében tartva inkább
megállt mellettem.
- Szóval ti vagytok a sztárocskáink –
vigyorodtam el. Igazából fogalmam sem volt miért. Napok óta csak dolgoztam ezen
a helyen, szükségem volt egy kis szórakozásra. Az egyikük, aki kinyitotta az
ajtót, kijelentésemre felhúzott szemöldökkel kezdett méregetni. Végignéztem
rajtuk, olyanok voltak, mint négy normális fiatal srác. Hármuk ült, a negyedik
pedig pár lépésnyire állt tőlem. Barna haja kissé szétállt, azonban úgy tűnt
szándékosan. Fekete csőnadrágot viselt egy egyszerű, szintén fekete pólóval,
illetve fehér hózentrágerrel.
- Jobban szeretjük a jó fej kifejezést. –
nézett rám, immár szórakozottan, de a neve még rejtély volt számomra.
- Á, értem. – bólintottam, miközben enyhe
borostával borított arcát fürkésztem.
Nem úgy tűnt, mint
aki el lenne szállva magától. Inkább magamhoz hasonlítottam volna, ő is
szórakozni akart. Végig mértem a helyet, nem volt kicsi, de nagy sem. Három
pad, illetve egy barna műanyag asztal volt elhelyezve. Az egyik fa padon volt
egy táska, valamint néhány személyes tárgy szanaszét. Tekintetem visszavezettem
a személyre, aki immár az asztalnak támaszkodva helyezkedett el. Éreztem a
rajtam tartott pillantásokat, azonban nem mutattam semmi jelét, hogy zavarna a
dolog. Viszont a mellettem ácsorgó lány idegesen mocorgott papírjaival. Egy
halkat krákogott, jelezve, hogy végeznünk kéne dolgunkat. Megforgattam
szemeimet és sóhajtottam egyet.
- Mondd, én elhagytam a lapom. – néztem fel rá,
mire kitágult szemeivel furcsán pislogott rám. Figyeltem, ahogy nagyot nyel,
majd értelmetlen, mit sem számító dolgokról kezd hadoválni. Hangja elhalkult,
amikor pillantásom találkozott az előttem lapuló alak barna íriszeivel. Minden
megszűnt körülöttem; a hangok, az illatok, az érintések. Egyedül őt láttam, és
ahogy észrevettem, Ő is hasonlóan érzett.
Hirtelen vége szakadt
a pillanatnak, amikor meghallottam valakit a nevemen szólítani. Rávezettem a
tekintetem Beckara és mikor felfogtam mondatát, bizonytalanul bólintottam, majd
feltápászkodtam előző helyemről. Őszintén szólva nem akartam elmenni. Valami
megfogott abban a srácban és erőteljesen rángatott maga felé, azonban ellent
kellett állnom. Nem haladhattam a kitaposott úton, az nem én lettem volna, de
én semmilyen úton sem akartam haladni akkor, hiszen el voltam az életemmel úgy,
ahogy volt. Igen, a szüleim állandóan próbáltak kényszeríteni, hogy más legyek.
Először hagytam magam, aztán egyre jobban rázódtam ki a helyzetből, míg már nem
ment. Így ellenük fordultam, aminek nem örültek, de elfogadták. A
veszekedéseink nem szűntek meg, viszont kilehetett bírni. Kirángatva magam
gondolataimból, kényszeredetten követtem a karcsú lányt.
-
Alyson… - mondta ismét nevem valaki a hátam
mögül. – Én Alex vagyok.
Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki a
hang tulajdonosa. Egyszer hallottam hangját az, azonban örökre belevésődött
hallójárataimba. Pár másodpercre megtorpantam. Halvány mosoly kúszott ajkaimra,
de nem néztem hátra. Egyszerűen tovább sétáltam, majd a színpadra felvezető
lépcső mellett megálltam és átvettem az apró mikrofonokat.
Vártam rájuk, vártam, hogy kijöjjön,
rárakhassam a mikrofont és hallhassam hangját. Kíváncsi voltam hogyan
énekelhet, igazán reméltem, hogy énekelni fog, habár az sem zavart volna, ha
hangszeren játszik. Imádom a hangszereket. De elképzelni azt, hogy előtted áll,
és neked címezve szavait énekel, egyszerűen csodálatos. – Nem – parancsoltam
magamra, hiszen tudtam, semmi sem lehet köztem és a híres fiú között. Nem is
akartam, hogy legyen. Vonzódtam hozzá, igaz, de a vonzódás természetes
jelenség, ami szinte bármikor tapasztalható, ha egy helyes férfit látsz. Ez is
csak egy volt az afféle érzelmek közül. Szerelem első látásra nem létezik,
gondolj bele, első látásra csak a külsejét láthatod, azaz ez csak egyszerű
vonzódás, az már más téma, ha utána megismered az illetőt és beleszeretsz.
Mire feleszméltem gondolkodásomból a fiúk már
előttem állva várták, hogy rájuk helyezzem mikrofonjaikat. Árgus szemekkel
figyeltek, mint, akik szellemet látnak. Kezdtem zavarban érezni magam, azonban
takartam, nehogy akárki is észrevegye. Elkezdtem átfűzni a pólójuk alatt az
apró alkatrészeket. Ő volt az utolsó. Elém lépett, mire halvány mosoly csúszott
ajkaira, idegessé tett. Ügyetlennek éreztem magam, féltem, hogy elszúrok
valamit, de mintha semmi sem történt volna, tettem a dolgom. Megfogtam az apró
szerkentyűt és áthúztam a pólója alatt, majd rácsatoltam annak nyakára. Kezeim
remegtek, bizseregtek, ahogy bőröm érintette mellkasát. Próbáltam gyorsabb
lenni, el akartam tűnni, hogy ne lássa arcomat. Kezébe nyomtam a kis dobozt,
mondva tegye övére és zaklatottan elsétáltam. Nagyot sóhajtva álltam meg pár
méterre és néztem, ahogy felsétálnak a színpadra. A már összegyűlt tömeg
felsikoltott, ezzel el is kezdődött a koncert.
Közelebb baktattam, hogy jobban lássam mozgó alakjaikat,
pontosabban Övét. De hátulról nem láthattam arcát, viszont részletesen
megvizsgálhattam sovány alakját. Szettje tökéletesen állt rajta, lábai vékonyak
voltak, háta kissé edzett volt, de nem túlzottan, karja is hasonlóképp nézett
ki. Csodálva figyeltem őt, mikor észrevettem, hogy fél testével hátrafordulva
kacsintott rám.
Hope
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése